Twitter Facebook

Kvintesszencia és szerelemmunka


2015. április 22., 19:07

2013 szeptemberében indult először rendezőasszisztens osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Csizmadia Tibor tanítványai idén már végzősök. Csonka Margittal és Pozsgai Dórával kezdjük az osztály tagjainak bemutatását.

Csonka Margit

Milyen darabokban/színházban dolgoztál eddig, és hogyan kerültél a produkcióba?

Images_27837
Csonka Margit
Csonka Margit: Első rendezőasszisztensi gyakorlatomat a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színművész osztályánál töltöttem, és nekik köszönhetem a későbbi munkáimat is. Ők nyáron Mácsai Pállal dolgoztak az Übü király avagy a lengyelek című előadáson, és szükségük volt egy másodasszisztensre, aki az utolsó hetekben átveszi az első asszisztensi feladatokat. Mivel egész évben a Bagossy-Pelsőczy-Rába osztállyal dolgoztam, ez lettem én. Ennek az együttműködésnek köszönhetem a másik lehetőségemet is: a Mohácsi testvérek E föld befogad avagy számodra hely című előadásának asszisztensi pozícióját. Több egyetemi produkcióban is részt vettem: Rába Rolanddal dolgoztam a NIBELUNGbeszédben, Novák Eszterrel a negyedévesek zenés mesterség vizsgája kapcsán, Pelsőczy Rékával a Bundában, és Dékány Barnabásnak is segítettem az első rendezésében, a Solarisban. Jelenleg Mundruczó Kornél mellett dolgozom a My Sweet Haiti című előadásban, és rendezőasszisztens gyakornokként Kovács D. Dániel CukorKreml-rendezésében is benne vagyok, amit a Katona József Színház Kamrájában mutatnak be májusban. Itt Budavári Réka az asszisztens, én pedig megfigyelem a munkamódszerét, hogy a számomra értékes elemeket a további munkáimban használni tudjam. Ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen ezt a szakmát nem nagyon lehet tanítani, csak úgy, ha az ember csinálja, illetve ha a nagyoktól ellesi a rendezőasszisztensség kvintesszenciáját.

Az egyetemi képzés mivel segítette a majdani rendezőasszisztensi munkádat?

CSM: Elsősorban lehetőséget kaptam arra, hogy önállóan asszisztáljak egy darabban. Megtapasztalhattam azt a helyzetet, hogy mivel a felmerülő problémákat senki nem oldja meg helyettem, nekem kell döntéseket hoznom, és vállalnom is kell érte a következményeket. Az iskolai évek alatt megismerhettem mind a kőszínházakban, mind a független színházaknál előforduló asszisztensi feladatokat. A legegyszerűbb helyzet például az volt, amikor csak az asszisztensi példányt kellett írnom, rögzítettem a rendező instrukcióit, illetve kapcsolatot tartottam a különböző tárakkal és tervezőkkel, valamint súgni is kellett, ugyanis az egyetemen nincsen súgó. A legnehezebb helyzetben mindemellett még hangtechnikus, világosító és videotechnikus is voltam. De volt olyan próbafolyamat is, amikor maguk a diákok rendeztek egy-egy felvonást váltott szereposztásban, és egyszerre három próbának kellett párhuzamosan mennie. Ennek az koordinálása nem volt mindennapi feladat, de azt gondolom, hogyha a nehezebb dolgokat elsajátítom, a könnyebb helyzeteket könnyedén fogom tudni megoldani.

Mindemellett egy hatalmas lehetőség számomra, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik a színházi világban mozognak. Ezáltal bekerültem ebbe a közegbe, amire kívülállóként sokkal kevesebb esélyem lett volna.

Melyik volt a legizgalmasabb helyzeted egy próbafolyamat során?

CSM: Előfordult, hogy párhuzamosan egyszerre két előadásnak is rendezőasszisztense voltam. Úgy kellett összeszervezni a próbákat, hogy az egyik ne legyen hatással a másikra, ráadásul volt pár színész, akik mindkét darabban szerepeltek. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy például az egyik próbára igényelt kellék nehogy a másik előadás próbáján landoljon. Ezalatt az időszak alatt meg kellett tanulni alvás nélkül is létezni, és mindennap a csúcson lenni. Mindezt kávé nélkül csináltam végig.

Images_27840
Pozsgai Dóra, Csonka Margit

Melyik volt a legnehezebb helyzeted?

CSM: Némely próbafolyamatban egyszerre kellett asszisztensi példányt írni, súgni, zenét beadni, kamera képet váltani, projektort ki-bekapcsolni, és még a rendező hozzászólásait is rögzíteni. Ilyenkor nem könnyű, hogy semmiről se maradjon le az ember. Az egyik kedvenc feladatom az volt, amikor lehullott faleveleket kellett szereznem zsákszámra – tél közepén.

Melyik színházi forma áll hozzád a legközelebb, melyikben tudod jobban elképzelni a jövődet?

CSM: Az alternatív- és a kőszínházi formát is nagyon izgalmasnak gondolom, mindkettőt nagy kihívásnak tartom, és bármelyikben örömmel vennék részt. Szeretem, ha mindent én tartok a kezemben, még akkor is, ha ez egyben nagyobb terhet jelent. De az is igaz, hogyha mindennek megvan a felelőse, könnyebb a saját munkámra koncentrálnom. Ha a színházi formák között nem is tudom megmondani, hogy melyik az ábrándom, van egy titkos vágyam: a filmezés, amiben szívesen kipróbálnám magam. Ez az a művészet, amire egyáltalán nincs rálátásom, és nagyon izgat, hogyan készül el egy-egy alkotás.

Mit szeretsz az asszisztensi munkában?

CSM: Szeretem, hogy az én kezemben futnak össze a szálak, és azt is, hogy mivel kapcsolatban kell állnom a színészekkel és az összes tárral is, mindenhez értenem kell egy kicsit. Azt is szeretem, hogy láthatom az egész folyamatot, amint egy szövegkönyvből kész előadás lesz.

Pozsgai Dóra

Milyen darabokban/színházban dolgoztál eddig?

Pozsgai Dóra: Az egyetem első félévében az Örkény Színházban, a Mohácsi János által rendezett Képzelt betegben dolgoztunk egy osztálytársammal együtt. Utána Geréb Zsófi asszisztense voltam a Magyar Állami Operaház és a MoltOpera Társulat közös előadásában, A lakatlan szigetben, ami igazi „szerelemmunka” volt. Az utolsó félévben két színházi gyakorlat is megtalált. Győri lányként mindig is szerettem volna egy kis időre hazamenni a Győri Nemzeti Színházba, hiszen az ott látott előadásokon nőttem fel. Ezt a Bagó Bertalan által rendezett A revizor című előadás próbafolyamatában gyakornokként meg is tehettem. Sokat változtam a próbafolyamat során, ami többek között annak volt köszönhető, hogy Berci valóban diákként kezelt: igazi gyakorlati időszak volt, ahol rengeteg dolgot tanultam magamról, a társulatról és úgy általában a színházról – ha lehetne, most azonnal újrakezdeném. Jelenleg pedig – mivel nagyon húzott már a szívem külföldre – éppen Londonban dolgozom a Finborough Theatre-nél.

Images_27838
Pozsgai Dóra

Melyik volt a legizgalmasabb helyzeted?

PD: Nem tudnék egyet kiemelni, hiszen mindegyik időszakban volt valami emlékezetes. Például most Londonban, kortárs angol drámákkal dolgozunk, és bár viszonylag kis színházról van szó, a világ számos pontjáról jöttek ide fiatal egyetemisták gyakornoknak. Így teljesen más kultúrájú és nemzetiségű emberek kerülnek egymás mellé, akiket más-más dolgok hoztak ide, és más dolgok érdekelnek. És miközben együtt csinálunk valamit, mindenki tanul a másiktól, hiszen mindenki a saját élményeit, a saját hátterét viszi bele a munkába. Fiatalok vagyunk és színházat akarunk csinálni – jó színházat, szenvedélyből. Itt rezidens rendezőként kezelnek minket, ráadásul azzal is próbálják segíteni a pályánkat, hogy kiajánlanak bennünket más színházakhoz, így következő munkaként a Grosvenor Park Open Air Theatre vagy a Tricycle Theatre is szóba jött számomra. Közben pedig néha nagyon hazavágyok. Más itt és más otthon, nem tudnám és nem is akarom a kettőt összehasonlítani. Jó itt lenni, de ez nem egy végleges döntés.

Melyik volt a legnehezebb helyzeted?

PD: Talán amikor el kellett döntenem, hogy a bölcsészkar után a Színművészetin szeretném folytatni a tanulmányaimat. Úgy álltam hozzá, hogy a Színműn kapom meg azt, amit mindig akartam: a színházat. Merthogy nagyon más tanulni róla, mint valóban csinálni. Sokat köszönhetek a magyar irodalom és a színháztudomány szaknak, ezek adták meg az elméleti alapot, ám elképesztően rossz érzés az, amikor délután ötkor arról hallgatsz kiselőadást, hogy mások hogyan hoztak létre valamit: te pedig kaparod az asztalt, hogy te is ezt szeretnéd. A mi szakmánk kifejezetten gyakorlati munka, és ha túl sokat tanulod, miközben nem csinálod, bele lehet fásulni. Volt néhány kudarcélményem , de örülök, hogy ezek most történtek meg velem, és nem azután, hogy kikerültünk az egyetemről. Ezért is kellettek ezek a gyakorlatok, hogy még viszonylag időben rájöjjünk, mit akarunk, mik a hibáink, és ezek közül mi az, ami javítható.

Az egyetemi képzés mivel segítette a majdani rendezőasszisztensi munkádat?

PD: A Színműn remek tanáraink voltak, akik lehetőséget adtak, hogy azzal foglalkozzunk, ami tényleg érdekel bennünket. Mivel ezt a szakmát nem lehet megtanulni az iskolapadban ülve, a gyakorlatok mellett kaptunk mindenből egy kicsit: volt rendezés, dramaturgia, színészmesterség, zene, dráma – és művészettörténet óránk, és még lehetne folytatni a sort. De ami még fontosabb az előrébb lépéshez, hogy sokféle színházzal, rendezővel és színésszel hozott össze bennünket az egyetem. Emellett volt lehetőségünk kísérletezni is, nekem például így jött az opera, amiről először talán nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni, vagy éppen A revizor, amit megint más okból imádtam végigcsinálni. Szóval ez egy komplex dolog: megadta az elméleti tudást, a lehetőséget, hogy bizonyítsunk különböző helyzetekben, és összehozott olyan emberekkel, akik így vagy úgy, de hatással voltak ránk ezekben az években. Kicsit félek is, hogy mi lesz velünk, ha végeztünk: kevés a hely, kevés az igazán jó színház… de ha tényleg akarjuk, akkor jó lesz, akkor menni fog.

Images_27839
Az osztály egy része az Operaház zsinórpadlásán.

Melyik színházi forma áll hozzád a legközelebb, melyikben tudod jobban elképzelni a jövődet?

PD: Valahogy mindig úgy jöttek számomra a lehetőségek, hogy végül kőszínházakban kötöttem ki. Néha azt érzem, kevés volt ez az időszak ahhoz, hogy eldöntsem, mit is szeretnék pontosan. Emlékszem, hogy a felvételi után az osztályfőnököm azt mondta: „Dóra ne értse félre, nem volt rossz döntés, hogy felvettem. De azt hiszem, hogy ez magának kevés lesz egy idő után.” Most kezdem megérteni, hogy igaza volt. Ha elnézem az osztálytársaimat, vannak közöttük olyanok, akiket nagyon irigylek, mert megtalálták a helyüket. Ők tudják, mit szeretnének, én viszont most egy kicsit megrekedtem: az asszisztensi jelenlét nekem kevés, a színházelmélet viszont számomra nincsen eléggé közel a tényleges színházcsináláshoz. Nincsenek illúzióim, szerintem nem fog mindenki ezen a pályán maradni – ki tudja, lehet, hogy én sem. Talán könnyebb lenne, ha találnék egy olyan helyet, ahol igazán jól érezném magam. Nekem szükségem van felelősségre és egyfajta egészséges nyomásra is: hogy tudjam, fontos, hogy itt vagyok, és számítanak rám. Emberileg és szakmailag egyaránt.

Mit szeretsz az asszisztensi munkában?

PD: Végre tényleg színházat látni, és színházat csinálni olyan rendezők mellett, mint akikkel az iskola alatt dolgozhattam. Ha öntudatlanul is, valahogy mindig jó döntéseket hoztam, és olyan helyre, olyan rendező mellé kerültem, amire szükségem volt. Jobb esetben mindenki arra törekszik, hogy olyat csináljon, aminek látja értelmét, és amiben örömöt talál. Én is ezért választottam ezt a munkát, és ezért vagyok itt most is. Talán mert nagy pofon még nem ért eddig ezen a területen, nincs is bennem igazán megfelelési kényszer: élveztem és szerettem ezt az időszakot. Ami nagyon fontos nekem, talán a legfontosabb, hogy legyen mellettem egy olyan rendező, aki kíváncsi rám, aki lehetőséget ad, és hagyja, hogy kipróbáljam magamat. Szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam együtt ilyen emberekkel. Azt hiszem, hogy én még keresem a helyem, de igyekszem, hogy rövid időn belül megtaláljam.

Címkék

A bunda A képzelt beteg A revizor Cukor Kreml E föld befogad, avagy számodra hely NIBELUNGbeszéd Solaris Übü király

A téma folytatása

Búgócsiga és jackpot 2015. április 29., 19:07

Feladatkörök és premierbuli 2015. május 6., 19:07

Kölcsönsertés és whisky 2015. május 13., 19:07

Bábszínház és asszisztensmaffia 2015. május 20., 19:07

Próbafolyamat és Radnóti 2015. május 27., 19:07

Elmúlás és szolgálat 2015. június 3., 19:07

Ráhatás és pirotechnika 2015. június 10., 19:07

0 hozzászólás